2.fejezet~ I love my brother...

 Sziasztok! Először is az új fejlécet nagyon köszönöm Cintinek, mert nagyon tetszik. Aztán iszonyúan örülök a kommenteknek amiket az előző részhez kaptam. Örülök, akinek tetszett. Hú, és a két rendszeres olvasómnál már ugráltam :D

Szóval köszönöm. Szeretlek titeket! Jó olvasást!

 Végre egy lazább nap. A fél tanári kar továbbképzésen volt, így volt szerencsém jó pár lyukas órához. Tegnap megbeszéltem Lexyvel, hogy suli után benézek hozzá, úgyhogy az iskola kapuin kiérve az ellenkező irányba indultam el, mint szoktam.
 Nem sok gyaloglás után Lexyék háza elé értem, ahova be is csöngettem. Bámészkodva, a gondolataimba merülve vártam, hogy valaki ajtót nyisson. Tekintetem a fejem fölé irányult, mikor valami zajt hallottam onnan. A tető irányából jött. Hunyorogva néztem felfelé. Tágra nyíltak a szemeim és karjaimat védekezőn az arcom elé emeltem, és kicsit lehajoltam, mikor megláttam a, felém vészesen közeledő, hófehér macskát. Rám esett, mire felsikítottam. A macska eszméletlen sebességgel ugrott le rólam és szaladt el, egészen a kerítésig, amin átmászva sietősen távozott. Sebesen dobogó szívvel kapkodtam a fejem.
 - Szia! Ne haragudj, hogy sokáig kellett várnod, csak sehol nem találtam a kulcsot - nyitott ajtót Lexy apja
 - Oh, öhm... - megráztam egy kicsit a fejem, és a sokkból visszatérve próbáltam öszpontosítani arra amit mondott - Ja, hát semmi gond - válaszoltam végül. Egy csodálkozó pillantással 'jutalmazott meg', amiből könnyedén leszűrtem, hogy igencsak hülyének nézhetett engem.
 - Kerülj beljebb! - invitált a házba - Lexy fent van a szobájába!
 Jól ismertem a házukat, ezért könnyen eligazodtam és Lexy szobájába mentem
 - Szia - léptem be mosolyogva. Lexy az ágyában feküdt és a telefonját nyomkodta. Nem köszönt vissza. De még csak fel sem nézett. Közelebb sétáltam hozzá - Hahó, te kockafej! - mondtam mosolyogva, miközben arca előtt mozgattam a tenyerem
 - Milyen volt a suli? - kérdezte kifejezéstelen hangon, a telefonjából fel sem nézve
 - Egész nap, azon agyaltam, hogy holnap hazajön Niall - ültem le a fotelba
 - Nem értem mit vagy úgy oda. Ő csak a bátyád... Én bármeddig kibírnám a nővérem nélkül - mondta és ezúttal már biztosra tudhattam, hogy nem a telefonhoz beszél, mert letette maga mellé és felém nézett
 - Lexy, tudod, hogy én jobban kijövök Niallel. Én vele nőttem fel. Csak egy év van köztünk. Közted és a nővéred között, pedig majdnem öt.
 - Nekem aztán mindegy - mondta és felült az ágyban
 - Hjaj, Lexy! Ne legyél már ilyen! Lehetnél egy kicsit megértőbb - oktattam ki. Nem gonoszan vagy mérgesen, inkább olyan kérlelően hangsúlyoztam. Választ nem kaptam, csak a lenéző pillantást, amit Lexytől már megszoktam, így nem vettem a szívemre - Egyébként jobban vagy? - váltottam témát
 - Igen - bólintott
 Lexyvel nehéz jól elbeszélgetni. Eléggé zárkózott. Amikor együtt vagyunk legtöbbször csak én beszélek. Igazából nem csak Lexy mellett beszélek olyan sokat. Szeretek beszélni. Túl sok a gondolatom és nem tudnám őket magamba tartani. Ez viccesen hangzik, de így van...
 A délután nagy részét Lexynél töltöttem, aztán hazaindultam. Az utcára kiérve megpillantottam velem szembe azt a bizonyos fehér macskát, akivel nem is olyan rég volt szerencsém közelebbről megismerni. Büszkén üldögélt az aszfalton. Megtorpantam vele szembe. Halvány sárga szemeit unottan rám szegezte. Vetettem felé egy lenéző pillantást. Felállt. Hátráltam pár lépést mikor felém kezdett haladni, majd ismét helyet foglalt a földön. Nem volt kedvem ismét összetűzésbe kerülni vele, tekintve, hogy ő egy macska. Inkább megrántottam a vállamon a táskám és átsétáltam a túloldalra.
 - Hazajöttem! - kiabáltam, miközben ledobtam a táskám és megszabadultam a dzsekimtől. Nem jött válasz.
 - Anyu! - mondtam hangosan és kikanyarodtam az előszobából. Megálltam. A konyha felé néztem, választ várva
 - BU! - hallottam a hangos kiáltást a nappali felől. Felsikítottam és a nappali irányába néztem
 - Úristen! - mosolyogva tettem a mellkasomra a kezem, mikor megláttam az öt röhögő srácot a kanapén. Ismét a földre dobtam a táskám és már nevetve indultam feléjük. Niall felállt és megölelt. Alacsony termetemnek köszönhetően a fejem éppen Niall mellkasánál volt - Hát ti? Nem úgy, volt, hogy holnap jöttök? - toltam el magamtól. Annyira jó volt látni az arcát, és jó volt, hogy nem csak telefonon beszélhetek hozzá. Előttem állt teljes életnagyságban!
 - Meglepetéés! - tárta szét vigyorogva a karját egy újab ölelésért - Jah, és még egy meglepi - hajolt le és a dohányzó asztalról felvett egy zacskót - Itt a chipsed! - tartotta felém mosolyogva
 - Jaj, köszi! - vettem át nevetve, majd megint csak megöleltem
 - Oh, látom te is hazajöttél - jött le anyu a lépcsőn - Rendbe tettem Niall szobáját, ami időközben raktárrá  alakult - mondta miközben egy rongyba törölgette a kezét, amit hozzánk érve a vállára dobott, és ahogy kifújta a levegőt, fellebbent szemébe lógó tincse.
 - Egyébként - köszörülte meg a torkát Harry - ...mi is itt vagyunk ám!
 - Bocsánat - mosolyogtam feléjük. Odamentem a kanapéhoz és széttártam a karom, ölelés gyanánt. Ültek és néztek rám, mint borjú az új kapura - Ölelés? - kérdeztem végül. Nagy nehezen feltápászkodtak és hanyagul megöleltek, majd visszadőltek a kanapéra - Lusta népség - legyintettem
 Persze, gondolom nem nagyon kell részleteznem, hogy estig csak ültek mind az öten és anyuval csak őket szolgáltuk, mert olyan nagyon "kimerítette" őket az utazás. Este felé hazamentek a srácok, és csak Niall maradt, ami nem meglepő, tekintve, hogy ő itt lakik.
 Még csak egy fél napja van itt ( sőt talán még annyi ideje sem), de már rengeteg hülyeséget csináltunk. Szerettem a tesómat...

3 komment és 4 'tetszik' után kövi :)